AZ ELKÖTELEZETTEK MARADNAK

Mondják, nyáron meleg, télen hideg a profilüzem. Én csak a július eleji rekkenő hőséget érzékeltem. Nem panaszkodott senki a kánikulára, ugyanúgy tették a dolgukat az emberek, mint egy langyos tavaszi napon.

Az üzem bejáratával szemben geometriai formára rakva várták a profilok a szállítást. Amerre elláttam, rend és tisztaság, a koros gépek mellett elvágólag sorakoztak az alkatrészek. Visszaköszöntek az irodában Pálfi Tibor elköszönő üzemvezető asztalán a párhuzamok és derékszögek. Egy dosszié sem feküdt csak úgy ferdén.
Régen találkoztunk, kicsit vékonyabb, bölcsebb lett, tartása változatlan maradt. – Holnap dolgozom utoljára, nyugdíjba megyek – nyújtotta kezét, majd bemutatta utódját Pintér Csabát. Néhány mondatban foglalta össze az egészségével kapcsolatos kihívásait, inkább az üzemről beszélt.
– Jól ment a profil régebben is – emlékezett első itt töltött munkanapjára, 1996 április elsejére. – Fénykorában havonta tizennyolcezer tonna profilt gyártottunk, közel háromszáz fővel. Most szerényebbek a megrendelések, havi tizenkétezer tonna körüliek, de jobban fizetnek. Létszámproblémákkal küzd az üzem, százhetvenöt fő működteti a gyártást három műszakban. Aki itt van, megoldásokra törekszik. Itt vannak lehetőségek... A piachoz alakultunk, kis tételeket is legyártunk, amiket a nagyok nem vállalnak. Beszélnek járműipari beszállításról is, ahhoz viszont fejleszteni kell.
Régi időkről, jelenről, jövőképről beszélgettünk. Szinte magának össze­gezte:
– Mások az emberek, más a szemlélet. Műszak végén mindenki rohan haza. Aki innen él, ebből a gyárból, legyen elkötelezett. Idejön nyolc osztállyal vasat rakodni. Ha akar, tanulhat támogatással, lehet darus, hegesztő, lakatos, kitanulhat egy új szakmát…
A levegőben hagyta a mondat végét.
Váltótársa, Pin­tér Csaba, az új üzemvezető tíz éve jött át a Meleghenger­műből üzemmérnöki beosztásba.
– Furcsa volt az első nap. Teljesen más világba csöppentem, ma is pontosan emlékszem rá, hogy milyen furcsák voltak az „új” szagok. Korábban, úgy húsz éve dolgoztam már itt nyári munkán. Akkoriban úgy gondoltam, az életben be nem teszem a lábam ide. Hát, az élet rácáfolt… Barátságosak voltak velem az emberek tíz éve, sokat tanultam és szerencsésnek is mondhatom magam.
Védősisakot nyújtott felém és elindultunk az üzembe. Rend, átláthatóság volt mindenütt, amerre csak néztem, fiatalokat viszont alig láttam.
Már tizennyolc éve dolgozik itt Balogh Tamás hengerész:
– Hegesztő a szakmám, akkoriban épp megszűnt a munkahelyem, Ha valahol jól érzem magam, megtalálom a számításom, hűséges vagyok. Itt jó a közösség, emiatt maradtam…
És már lépett is odébb, üzemzavart jeleztek a kollégái.
Megtudtam Pintér Csa­bától, hogy harminc-ötvenéves gépekkel, műszakonként harminc-harmincöt fővel érik el eredményeiket. A hasítósoron Pásztor Mihály csoportvezetőt szólítottam meg.
– Széleste­kercsekből gyártunk szalagokat, úgy mondjuk, hogy felaprózzuk, „elrontjuk”. Általában négyen dolgozunk a műszakban. Én a Bánkiban végeztem gépész szakon ’84-ben, azóta dolgozom itt. Nem szerettem, de mivel jó volt a kollektíva, megszoktam a munkakörnyezetet is. Húsz éve járok folyamatos műszakba, már furcsa lenne az állandó délelőtt. Jobb az éjszaka, délelőttben négy órakor az órát én ébresztem. Lányaim vannak, más a gondolkodásuk, de az unokám a Bánkiba jár.
Szakmáit sorolta bemutatkozás közben Greksa János hengerész, acélszerkezeti lakatos, hegesztő. Itt volt a kezdeteknél, ’72-ben tanulóként, majd ’77-ben a profilsor telepítésénél:
– Megszerettem ezt a helyet. Ha álmomból felébresztenek, akkor is tudom, melyik gép hol, mit gyárt. Közben néhány évet külföldön dolgoztam, visszafizettük az adósságokat, visszajöttem. Itt mindenkit ismerek, a munkát is ismerem, hat évem van még a nyugdíjig. A fiam merészebb nálam, tíz éve Londonban él.
Szóvá teszem, hogy nem látok fiatalokat a csarnokban, csak két kötegelőt.
– Mindenki így kezd az üzemben – magyarázta Péninger Nándor szállítási csoportvezető –, ezzel a kézi, fizikai munkával indul a pályafutás. – Én ’80-ban szereltem le a katonaságtól, a spirálcsőüzemben kezdtem, majd a profilüzemben folytattam. Jó a társaság. A mi feladatunk, hogy helyet csináljunk a termelésnek, és kiválogassuk a vevő rendelését.
Itt kötözködtem néhány pillanatra: honnan tudják, hogy melyik köteg profil kerülhet a kamionra?
– Húsz-harminc évvel a hátam mögött csak megismerem – zárta le kétkedésemet.
Kifelé menet a zajban már csak a szememet járattam. Apró mozdulatokkal, bólintással, intéssel jeleztek egymásnak az emberek. Minden rezdülésükön látszódott, hogy összedolgoznak, értik egymást.
Kaszás Éva

Keresés

 Dunaferr Magazin

Kapcsolat

  • 2400 Dunaújváros, Vasmű tér 1-3
  • Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
  • 06 25 584 000

Időjárás