A világpolitika csinálta város

Dunaújvárosi fiatalokkal beszélgetve a minap, felvetettem Tito marsall nevét. Az általános tanácstalanságot tükröző csendet csak egy halk dünnyögés törte meg valahonnan: „Ja, az a jugoszláv partizánvezér…” Amikor azt is hozzátettem, hogy tulajdonképpen ő volt Dunaújváros létrejöttének közvetett okozója, a tudós ifjak már csak elnéző mosollyal néztek össze.

Pedig – ha Edward Norton Lorenznek, a káoszelmélet megalkotójának hihetünk –, a „pillangóhatás”, mint kezdeti tényező, a világ bármely részén bekövetkező váratlan és előrejelezhetetlen következmények garmadáját generálhatja, köztük például olyasvalamit is, mint egy nagyváros előteremtődése úgyszólván a semmiből. Esetünkben a pillangó szárnycsapása a kommunista blokk vezére, Sztálin és a jugoszláv állam legfőbb vezetője, Joszip Broz Tito között az 1940-es évek végén, eltérő hatalmi törekvéseik kapcsán kialakult konfliktus volt, amelynek nyomán Magyarország sietett kiállni a nagy testvér mellett, és 1948. június 30-án hivatalos nyilatkozatban elítélte „a nemzetközi imperializmus kezére játszó” jugoszláv vezetést. Emellett a Szovjetunióval egyetértésben, már a NATO és a kommunista blokk közötti háborút vizionálva, gyors ütemben erődítményekből és aknazárakból álló biztonsági sávot épített az ország déli határai mentén, hogy megakadályozza a NATO csapatainak Jugoszlávián keresztül történő elképzelt támadását.

A kialakult háborús feszültség következményeként tarthatatlanná vált a Magyar Dolgozók Pártjának Központi Vezetősége által hozott döntés, amely szerint a hazai szocialista nehézipar zászlóshajójának szánt, gigantikus vaskohászati kombinátot és a hozzá kapcsolódó lakótelepet Mohácson kell felépíteni. A láncreakció így érte el Dunapentelét; a Minisztertanács a szovjet szakértők tanácsának figyelembevételével hozott, 1949. december 28-ai határozata szerint a Mezőföld és a Duna határán fekvő nagyközség lett „az első ötéves terv büszkesége”, a Dunai Vasmű otthona.

A tervezés és az engedélyeztetés villámgyorsan zajlott, 1950. május 2-án a Mohácsról átvezényelt kubikosok, kőművesek és ácsok már meg is kezdték az építők lakóbarakkjainak felhúzását, októberben pedig a vasmű területén is elkezdődött az építkezés. Részint az egzisztenciális lehetőségek vonzása, részint az irányított munkaerő-koncentráció hatása nyomán megkezdődött a népvándorlás; az év végére mintegy 2300 magyarországi településről több mint 7000, különféle társadalmi rétegekből származó ember özönlött Pentelére az első szocialista város és ipari központ megteremtésének eltökélt szándékával. A következő év tavaszán a Minisztertanács már városi rangra is emelte a községet, amely november 7 -én Sztálin nevének felvételével hálálta meg a kiemelt párttámogatást. Ezzel egyidejűleg a Dunai Vasmű neve is Sztálin Vasműre változott. Bár az 56-os forradalom idején mind a város, mind a gyár visszakapta korábbi nevét, a vihar elültével a település újra Sztálinváros lett, és csak 1961 októberében nevezték át Dunaújvárossá.

Irma asszony átveszi a Dunai Vasmű által adományozott első arany pecsétgyűrűk egyikét Borovszky Ambrus vezérigazgatótól (1975)
A feszített tempóban haladó városépítés mellett viharos gyorsasággal zajlott a vasmű létesítményeinek kialakítása, üzembeállítása is. Az első üzemeket, a mechanikát, az öntödét és a kovácsüzemet 1951. november 7-én adták át, de már folyamatban volt az acélmű, az ércelőkészítő- és tömörítőmű, a nagyolvasztómű és az erőmű építése is. A vállalat erőltetett ütemű fejlődése egyre több képzett szakembert igényelt, akiket főleg a hazai nehézipar más fellegváraiból, Diósgyőrből, Ózdról, Csepelről igyekeztek átirányítani. Az ugyancsak izmosodó háttér-adminisztrációs szervezet utánpótlására országszerte kerestek megfelelő végzettséggel rendelkező, tehetséges fiatalokat.

Így került 1951 nyarán Tóth Jánosné, Irma néni – akkoriban még csak Dombi Irma, frissen végzett, budapesti gépírólány – a vasmű bérelszámoló osztályára.
– Éppen végeztem a vizsgáimmal, mikor az iskolát megkeresték, hogy kell két jó gyors- és gépíró Dunapentelére, az épülő vasműhöz. Az igazgatónő engem is beajánlott, így 1951. július 9-étől az akkori Dunai Vasmű Gépgyár bérelszámolási osztályának alkalmazottja lettem. Sok-sok változást megélve összesen 37 évig dolgoztam ebben a szervezetben, időközben bérelszámolási ellenőrként, majd letiltási csoportvezetői munkakörben.
Amikor kezdtem, még kevés üzem állt, és a városból is csak a Görbe utca–Május 1. utca környéke volt kész, de gőzerővel dolgoztak az építők, és egyre másra készültek el az új létesítmények. A folyamatosan fejlődő vasműben rengeteg munkánk volt, sokat kellett túlóráznunk, de a szabadidőnkben még évtizedekig önként és örömmel dolgoztunk társadalmi munkában a város építésén, szépítésén. Amikor az idősek kedvezményeiről szóló kritikákat hallok, fájó szívvel gondolok arra, hogy pedig mennyi, de mennyi munkaórát áldoztunk annak idején ingyen, szívből a közjó érdekében. Ha valaki a vasműt támadja, annak is csak azt tudnám ajánlani, nézzen utána, hogy az évtizedek során akár anyagiakat, akár munkaerőt tekintve, mi mindennel járult hozzá a gyár ahhoz, hogy Dunaújváros fejlett ipari nagyvárossá válhasson.

G. L.

Keresés

 Dunaferr Magazin

Kapcsolat

  • 2400 Dunaújváros, Vasmű tér 1-3
  • Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát.
  • 06 25 584 000

Időjárás